A meccs után megtörtént a hivatalos ünnepség, megkaptuk a serleget, és volt nagy ünneplés. Lehet, jobb lett volna mindezt hazai pályán, de azért így is nagy volt az öröm. Velünk ünnepelt az a háromezer szurkoló, aki elkísért minket, és végre mosolygott az edzőnk Tony Mowbray is, akinek ez nagy siker, hiszen a klub legutóbb olyan nyolcvan éve volt bajnok. Feljutni bajnokként, a legtöbb rúgott góllal, ez nem rossz előjel a következő szezonra.

Furcsa, de igazából annak tudok örülni, hogy vége az egésznek. Mármint a bajnokságnak. Ez most talán még nagyobb öröm, mint a mai győzelem, és a bajnoki cím, mert nagyon fárasztó szezonon vagyunk túl. Idegileg, és fizikailag is kemény volt, főleg úgy, hogy tavaly egyszer már végig csináltuk értelmetlenül, mert ugye a végén nem sikerült a feljutás. Most viszont megvan! Ráadásul ma a bajnoki cím is a miénk lett!

Talán azt gondolhatják sokan, hogy miután múlt héten már bebiztosítottuk a feljutást ezt a meccset már nem vettük annyira komolyan. Ne ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy egy nappal a meccs előtt elutaztunk Londonba, azaz az edzőnk Tony Mowbray figyelt arra, hogy ne vegyük félvállról a meccset. Én az új koreai csapattársammal Kimmel laktam. A srác télen érkezett, és nem nagyon játszott, párszor jutott csak szóhoz csereként, pedig nagyon jó játékos. Az edzéseken csodálatos dolgokat csinál, de az edzőnk azt mondta, hogy a feljutásért folytatott kiélezett küzdelemben nem volt idő beépíteni őt a csapatba. Ma viszont betette kezdőként. A srác meg meghálálta a bizalmat, mert gólt szerzett. Igaz mondtam neki, hogy ehhez kellettem én is, a szobatárs, mert az én beadásomat bólintotta be.

Nem volt egyébként egy nehéz meccs, mert az ellenfél is le volt ülve egy kicsit, és különösebben nem nehezítették meg a dolgunkat. A Rangersen látszott, hogy Buzsáky Ákos nélkül azért nem az igaziak. Szegény Ákos még mindig sérült, valamilyen speciális csizmát visel a lábán, ami állítólag segítheti a gyógyulását. Remélem mielőbb felgyógyul, és segítségére lesz a csapatának. Szerintem a QPR a következő szezonban a feljutás egyik legkomolyabb várományosa lehet, főleg, ha még sikerül erősíteniük. Mondjuk pénzük lesz rá, az biztosnak tűnik.

A meccs után megtörtént a hivatalos ünnepség, megkaptuk a serleget, és volt nagy ünneplés. Lehet, jobb lett volna mindezt hazai pályán, de azért így is nagy volt az öröm. Velünk ünnepelt az a háromezer szurkoló, aki elkísért minket, és végre mosolygott az edzőnk Tony Mowbray is, akinek ez nagy siker, hiszen a klub legutóbb olyan nyolcvan éve volt bajnok. Feljutni bajnokként, a legtöbb rúgott góllal, ez nem rossz előjel a következő szezonra. Azt még nem tudom megmondani, hogy én hol kezdem azt a szezont, de az biztos, hogy a jövő hét elején már otthon leszek a családommal együtt Magyarországon!

Mindenesetre nekem sem volt rossz a szezonzárás, mert a WBA honlapján újra engem választottak a meccs emberének. Szóval ma tényleg van minek felhőtlenül örülni!

(www.pepsifoci.hu)